– Hol jár az eszed? Egy rendőrségi kisbusz robogott az autópályán Abasárról Budapest felé. Belsejében félálomban lévő potyautasok zötykölődtek, akik voltak annyira előrelátók, hogy saját jármű nélkül vágjanak neki az éjszakának. A volán mellett Miller hadnagy taposta a gázpedált. A háta mögött ült Robi és a bóbiskoló Somosi rektor. Egy üléssel hátrébb Werner professzor gondoskodott arról, hogy az utasoknak egy percre se kelljen nélkülözniük kiváló szivarjainak füstös aromáját. Leghátul pedig Bíró doktornő szorosan Rolandhoz bújva várta, hogy végre a saját ágyában alhasson. Herczeg professzor gondolataiba merülve nézte a mellette elsuhanó tájat. – Hallod? Min kattogsz már megint? – kérdezte Emma félálomban. – Miből gondolod? – nézett rá Roland. – Ennyire már ismerlek – próbálta a nő felvenni a legkevésbé kényelmetlen testhelyzetet a buszban. – Ilyenkor az állad dörzsölgeted, és se látsz, se hallasz. És nem lehet tőled aludni. A történész bűnbánó arccal somolygott. – Azon törtem a fejem, hogy van-e lehetséges magyarázata Aba Sámuel legendájának. A halál után begyógyult sebeknek, és az ép szemfedőnek. Emma elvesztette az érdeklődését, és ismét lehunyta a szemét. – Ezek a csoda kategóriájába eső dolgok. Szerintem ilyesmivel tudósok ne foglalkozzanak – zárta rövidre a gondolatmenetet, és visszahajtotta fejét a férfi vállára. – Az a csoda, hogy egyáltalán a krónikás le mert írni ilyesmit – szólt előre Werner professzor, kósza gondolatokat és szivarhamut hintve szét maga körül. – Ami még jobban megerősíti, hogy annak idején hitelt adtak a történetnek. – Hogyhogy? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Robi is, akinek könnyesre csípte a szemét a buszban terjengő füst, de addig nem merészkedett, hogy szóvá tegye. – A klasszika-filológiai elemzésekben mindig az egészet kell nézni. Meg kell vizsgálni a keletkezés idejének politikai elvárásait, a szerző objektivitását, és hogy az írás kinek a megrendelésére, milyen céllal született – hadonászott szivarjával az idős professzor, aki szemmel láthatóan nem érezte akadálynak, hogy hat másik emberrel van összezárva. – Márpedig az, hogy Kézai Simon, akinek egy jó szava sem volt Aba Sámuelről, ilyesmit írt le róla, több dologra is utalhat. Többek között arra, hogy nem merte elhallgatni a romolhatatlanság tényét, vagyis nyilván köztudomású volt az eset. Azzal próbálta tompítani az élét, hogy mellette sok rosszat írt az áruló Sámuel királyról. – Igen… – vakarta a borostáját Roland. – De vajon lehetett-e valóságalapja a legendának? Werner prof elgondolkodva pöfékelt egy darabig. – Az incorruptio rendkívül ritka jelenség – mondta végül. – De ha orvosilag nézzük, többnyire kiszáradásos mumifikálódás. A begyógyult sebekre viszont nincs evilági magyarázat. – Én tudok – szólt közbe csendesen Miller hadnagy a kormány mellől. – Érdekli magukat? A kocsiban mindenki meglepetten felkapta a fejét. Somosi rektor kivételével, aki továbbra is előrebukott fejjel szendergett. – Természetesen – adott szabad utat a történelmi fejtegetésnek rangidősként Werner. Miller kisorolt a szélső sávba és lassított. – Egy bűntény rekonstruálása során mindig a meglévő információk alapján dolgozunk. Először rögzítjük a nyomokat, feljegyezzük a tényeket, majd megkeressük az indítékokat és feltárjuk az ellentmondásokat – vázolta fel a nyomozó. – Itt a lényeg egyszerű: Sámuel vereséget szenved. Menekül. És végül a saját emberei verik agyon valahol. Jól mondom? – Igen. A serege nagy része megsemmisül Ménfőnél, a maradék pedig elpártol tőle csata közben – erősítette meg Roland a feltételezést. – A források megoszlanak az elkövetők személyéről és a halál pontos helyszínéről is – egészítette ki Werner professzor. – Az egyik lehetséges falu Feldebrő, amely szláv nyelven vermet vagy üreget jelent. – Hmm. És utána ennél az „üregnél” sebtében eltemetik, majd később áthelyezik testét az újratemetéskor – szögezte le az alapvető tudnivalókat Miller, mintha csak jegyzőkönyvet vett volna fel. – Igen. Nyilván az exhumálásnál vették észre, hogy a halál enyészete nem fogott a királyon – hagyta jóvá Werner. – Ez pontosan mikor is történt? – kérdezett rá a hadnagy olyan hangsúllyal, amitől Robi ismét a kihallgatószobában érezte magát. – Mennyi idővel a ménfői csata után? – Erre vonatkozóan nincs adat – rázta meg a fejét Roland, Wernerre nézve, aki szintén nem tudott közelebbit. – Kézai annyit ír, hogy: Sámuel király pedig a Tisza felé futa s a magyarok, kiknek uralkodtában vétett vala, egy faluban, egy ó veremben megölik s egy egyház mellé eltemetik. Néhány év mulva, midőn testét a sírból kiásták, szemfedőjét és öltözetét rothadatlan és sebhelyeit begyógyúlva találták, s eltemették osztán testét tulajdon monostorában. – olvasta fel a telefonjáról. Miller néhány másodpercig hallgatott. Rendőrségi jelentésekhez szokott szókészlete alaposan megbirkózott a középkori szöveg dekódolásával. – Akkor annyit tudunk, hogy Aba Sámuelt a saját alattvalói ölik meg. Akik aztán újra akarják temetni? Ha engem kérdeznek, ez igencsak ellentmondásos – fejtette ki a hadnagy. – Akárcsak az, hogy a beszámoló ép ruházatot és begyógyult sebeket említ, ami szintén nehezen egyeztethető össze egy mészárlás utáni azonnali temetéssel. Kortárs beszámolók nincsenek. Igaz? – Igaz – ismerte el a történész. – Csak a többszáz évvel későbbi krónikák írnak róla. – Nyilván maradt néhány hűséges embere Sámuelnek – folytatta a gondolatmenetet Miller. – Kellett, hogy maradjon, mert különben nem lett volna senki, aki újra akarta volna őt temetni. – Egyértelmű – bólogatott Werner prof. – Állítólag azért temették el gyorsan egy sziklába vágott sírba, nehogy az ellenségei meggyalázzák a király holttestét. De később rendesen is meg akarták adni neki a végtisztességet. Mégiscsak király volt három évig. A nyomozó úgy látta, elérkezett az ideje, hogy megvizsgálják az indítékokat is. – Valószínű, hogy Sámuelnek nem maradt más választása, mint menekülni. És nyilván komoly hajtóvadászatot indítottak utána. – Ez kétségtelen – helyeselt Herczeg professzor, de még mindig nem értette, hova akar a nyomozó kilyukadni. – Orseolo szemében Aba Sámuel trónbitorló vetélytársnak számított. És fennállt a veszélye, hogy később újra sereget gyűjt. Nem hagyhatták életben. – Ez esetben érthető lenne, hogy Sámuel emberei el akarták hitetni uruk halálát – fűzte tovább a gondolatmenetet a hadnagy. – Hiszen csak ebben az esetben nem üldözték volna. – A krónikák szerint a saját katonái verték agyon – emlékeztette köhécselve Robi a rendőrt, és leengedte egy kicsit az ablakot, mielőtt megfulladt volna a dohányfüsttől. – Nem. Annyit írnak, hogy nem az ellenségei végeztek vele, hanem az ellene fordult magyarok – hasogatta tovább a szőrszálakat Roland, aki hajnali hatkor sem tűrt meg a környezetében pontatlan forráselemzést. – Na. Ez egy újabb indok, amiért gyanús az eset – gyűjtötte össze a bizonyítékokat Miller. – Ha Orseolo Péterék kezére jut, biztosan kivégzik, lehetőleg közszemlére téve, hogy mindenki tanúja legyen a lázadó király megbűnhődésének. – És hogy mindenki okuljon belőle – tette hozzá Werner, gyorsan pótolva az utastér imént elvesztett nikotinmennyiségét. – Viszont Sámuel saját emberei azt mondtak, amit akartak a gödör mélyén történt dolgokról – vetett egy jelentőségteljes pillantást hátrafelé a hadnagy. – Talán még jutalmat is kaptak érte Orseolotól. És ugye a holttestet nem adták át vizsgálatra… Rolandnak lassan elkezdett derengeni, merre tart Miller elmélete. – Arra gondol, gondosan felépítettek egy hazugságot? – Nem. Egy legendát. – Ó… – vágott közbe Robi, a torkát kaparó füstről is megfeledkezve. – Arra akar kilyukadni, hogy… Miller most már nem hagyta, hogy más zárja le helyette az ügyet. – Hogy Sámuel túlélte a csatát, a menekülést és a gödröt is – ha volt egyáltalán. Megmaradt hű csatlósai elhíresztelték, hogy végeztek zsarnok királyukkal, majd elrejtették Sámuelt, amíg meg nem gyógyul teljesen. A krónika szerint is évek teltek el, tehát volt ideje felépülni. – Várjon, de hát betették egy sziklasírba… – akadékoskodott Herczeg professzor. – Ahonnan ugyanolyan könnyű kivenni, mint aztán ismét betenni. Ezért nem temették a föld alá. Mert még életben volt. Később, amikor beforrtak a sebei, eljött az ideje az újratemetésnek – építette fel Miller az ezer évvel ezelőtti eset forgatókönyvét. – Mindössze annyit kellett elérniük, hogy a sírból kiemelt Sámuelt mindenki halottnak higgye. Tudnak valami korabeli szert, amitől tetszhalott állapotba kerülhetett? Werner elnyomta a szivarját, majd szinte azonnal egy újabbért nyúlt. – Ismerték az ópium hatását – kattogott néhányat az öngyújtójával, mire végre felizzott a parázs. – És a beléndek meg a nadragulya is gyakran használt narkotikumok voltak. – Ebben az esetben csak annyit kellett tenniük, hogy a felgyógyult Sámuelt mély álomba helyezik – összegezte a nyomozati anyagot Miller. – Aztán néhány szavahihető tanú előtt kinyitják a sírt, és mind meglepődnek a békésen nyugvó király és csodás módon begyógyult sebei láttán. Vagy a még csodásabb, Coccolino-illatú, frissen vasalt ruhái miatt, amit előtte ráadtak. És a legenda életre kel. Roland lopva összenézett Werner professzorral. Mindkettejüknek arcára volt írva, hogy ritkán hallottak ennyire elvadult teóriát. Mintha a Csipkerózsika történetét dolgozta volna fel David Copperfield. Csak kevesebb romantikával, és több vérengzéssel. – Felettébb érdekes – mondta Herczeg a hadnagynak, nehogy megbántsa azzal, hogy szóra sem méltatja az elméletét. – Mindazonáltal nem tudom, tudományos körökben hogyan fogadnák… – Ne is törődjön vele – legyintett Miller. – Csak egy eszmefuttatás volt. A történész elmosolyodott, és fejét az ablaküvegnek támasztva hagyta, hogy a monoton ritmusban elsuhanó táj álomba ringassa. Vállára dőlve Emma már hangosan durmolva aludta az igazak álmát. A többiek is egymás után hunyták le elnehezült szempilláikat, és a füstös kisbuszra jóleső csend telepedett. Roland agya azonban folyamatosan a nyomozó szavait pörgette. Miller verziója valóban megalapozhatta a romolhatatlan népi szent legendáját. Vajon mikor érte utol a vég Sámuelt? Az élve exhumálás meglehetősen hihetetlenül hangzik, de nem lehetetlen, hogy a sebeiből felgyógyult király egy-két év múlva elhalálozott, és hívei a frissen elhunyt holttestet tették közszemlére, hogy a soha ki nem mondott történet legendaként kapjon szárnyra. Annyit mindenesetre sikerült elérniük, hogy Aba Sámuel holtában nagyobbra nőtt, mint amekkora élve valaha is lehetett. Hároméves uralkodásának emléke elhalványult, emlékezete viszont elszakadt a történelmi valóságtól: királyból legendává, legendából pedig szentté vált. A legnagyobb csoda mégis az, ahogy az Abák nemzetsége túlélte a dinasztikus bukást, megőrizte területeit, kiváltságait és befolyását, mintha a pogánynak bélyegzett király emléke láthatatlan pajzsként védte volna őket évszázadokon át. Herczeg professzor bosszankodva megdörzsölte az állát. Kénytelen volt belátni, hogy már egészen más szemmel tekint a belső sávba visszasoroló, kopott bőrdzsekit viselő rendőrre. Eszébe jutott Rhédey mondata. A történelem nem attól igaz, hogy megtörtént. Attól igaz, hogy elhiszik. Tudta, hogy a történet már útnak indult. Hamarosan mindenki máshogy fogja mesélni. Roland lehunyta a szemét. A legenda már megszületett.